A kortárs információs kultúra fogalmi tükörben – 2.

Zsilka János és Hankiss Elemér emlékének

Bevezetés
==> Az információ fogalomhasználatának kezdetei: cseppekben tengerek
Információs társadalom és táguló információs szó-univerzum
A Szó-kalauz célja és válogatási szempontjai
A szócikkek természete, felépítése. Helyesírási alapelvek.
Az információtudomány fogalmi megszerkesztettségéhez: középút feszesség és huzatosság között
Tervek a folytatáshoz
Utószó
Jegyzetek

Az információ fogalomhasználatának kezdetei: cseppekben tengerek

Miután a latinban igeként ’informare’, névszóként ’information’ formában használt szó az ófranciából a középkor elején átszűrődött az angolba [1], évszázadokon át legalább fél tucat eltérő írásváltozata versengett egymással (informatiou, informacioun, informatyoun, informacion, informacyon, informatiod)[2]. A később domináns formává váló, mai napig uralkodó ’information’ alak a 17. századra nemcsak az írás módjában, hanem jelentésében is kezdett megszilárdulni: elsősorban tény (fact) és hír (news) értelemben használták – ahogy a hétköznapi beszédben mai napig ezek a leggyakoribb jelentések.

Igen ám, de evvel párhuzamosan az ókori Rómában még jogi-örökösödési tartalmat hordozó információnak kialakult egy másik szófejlődési iránya is. A művelődéstörténész avval szembesül, hogy mire Angliában az információ szó elhangzásakor már mindenki hírre, értesülésre, friss ismeretelemre gondolna, az írástudók Európa-szerte egy tanító-magyarázó kézikönyv-típusra, az Informatoriumra asszociálnának. Ez a kifejezés már a 15. század második felében felbukkan, először alcímként (Informatorium sacerdotum, 1488), ám igazán a 17. század elejétől válik általánossá (több szakterületen is használják, elsősorban persze a teológiában). Egyaránt lehet az informator (oktató, tanító) középkori latin főnévnek az -ium főnévképzővel megfejelt alakja, vagy a „informatorius” (oktató, tanító) melléknév semlegesnemű, főnevesült alakja – merthogy mindkét kifejezésnek számos előfordulását őrzik a középkori kéziratok.

A magyar olvasó a szóval leginkább talán Comenius (Jan Amos Komensky) 1633-ban megjelent Informatorium maternum című közismert művének címében találkozhatott, de Varga András feltáró munkájának köszönhetően tudjuk, hogy számos tudományterület és gyakorlati diszciplína (jog, közigazgatás) is egészen a 19. század végéig használt Informatoriumokat.[3] A kifejezés mai napig élő. Hívnak így cseh irodalmi gyermeklapot (ami mögött felsejlik az oktató célú profil), egyetemi számítóközpontot Pretoriában, az információs kultúrát népszerűsíteni kívánó intézményt Szegeden. Hollandiában a korábbi cserélhető kártyás (card index) megoldásokat felváltva 1971 óta adják ki az Informatorium Medicamentorum című gyógyszer-nyilvántartó könyvet a gyógyszerészek, orvosok és más egészségügyi szakemberek részére. A német Gerd Stein tankönyv-tipológiájában az ideológiai-szabályozási oldalból beszűrődő Politicum és a didaktikai tudás érvényesülésével megjelenő Pedagogicum mellett az Informatorium a tények, adatok világa.

S miközben fel kell ismernünk a kisebb és nagyobb jelentéskülönbségeket, nem kérdés, hogy képesek vagyunk valamennyi, széttartó értelmezés közös magját is azonosítani: akár hír vételéről, akár tanításról, akár tanulásról, akár adatok visszakereséséről van szó, valamilyen elmozdulás történik a fejünkben: a közös többszörös a változást előidéző többlet.
De ugyanúgy kitapintható minden esetben a jelentés még mélyebb értelme: valamilyen ’külsőnek’ formaképződés közben végbemenő ’belsővé’ válása, aminek a latin in-formatio tökéletes etimológiai kiindulópontja.

Aztán észrevehetjük azt is, hogy szavunk szinte észrevétlenül nő át a szóbeliség és a kezdetleges írásbeliség világából a sajtó és az elektronikus kommunikáció közegébe, úgy, hogy számos jelentésrétegét megtartja. A nyelvi ösvényeket gyakorta cserkészők pedig már talán arra is felfigyeltek, hogy (az Informatorium esetében) a származékszó természetes jelentésfejlődést is tükröz, miközben alternatív használatai némelyikével személyhez köthető neologizmusnak, új szó alkotásának is számíthat. Bizonyára érdekesnek találják azt is végigkövetni, ahogyan köznévből tulajdonnévvé lesz a könyvcímekben megjelenő minden Informatorium, de eközben a sűrű használat miatt kiforr egy könyvműfaj elnevezéseként, az enciklopédia, a lexikon, vagy a szótár mintájára, újra köznévként, mint ’informatorium’ – hogy aztán folyóiratok, intézmények elnevezéseként újra tulajdonnévi szerepbe kerüljön.

Nyelvfilozófiai és ismeretelméleti szempontból az lesz érdekes, ahogyan ugyanannak a szónak a származékai dolgok különböző osztályait kezdik lefedni: az információ egyes tartalmi alakváltozatait, ezeknek a tárgyi világba átkerülő variációit, különböző szereplőket (tanár, diák), intézmény-és tevékenységtípusokat. S máris egy átfogóbb, hálózati természetű térben járunk, ahol immár nem pusztán információkról, hanem azok ökoszisztémájáról van szó: egy összetett információs kultúra különböző, érintkező elemeiről. És ez az információs kultúra már szerves része a társadalom egyes alrendszereinek is: behatolt a politikába, a jogba, a tudományba, az orvoslásba, a nagy szervezetek világába és az oktatásba – mindenhol jelen van, ahol a ’változást elősegítő többlet’ révén hatékonyabb lehet a cselekvés.

Karl Popper híres „három világ” elmélete[4] jó támaszt jelent még egyszer végiggondolni a fentieket. Az első világ (nála) a természet-adta, külső, fizikai világ, a második az a belső világ (tudat, elme, kognitív univerzum), amely leképzi, megragadhatóvá teszi az elsőt azáltal, hogy annak, amit a külvilágból érzékelünk, jelentést ad. In-formatio: külsőből belső. A jelentések fogalmakon, azok a nyelvben szavakon keresztül alakulnak ki, stabilizálódnak és formálódnak át, követve a külvilág változásait. Amikor az első világ komplexitás-növekedésnek indul, azt előbb-utóbb a második is igyekszik követni: a fogalmi világ is kiterjedtebb, összetettebb, tagoltabb és differenciáltabb lesz. Mindez azonban még szubjektív tudás, szubjektív világmodell: kinek-kinek a sajátja. Popper szerint ugyanakkor létezik egy harmadik világ is, amely a másodiknak az elemeiből megépített objektív tudásé. Mi magunk hozunk létre korábban nem létező struktúrákat, amelyek révén a szubjektívből objektív lesz: elméleteket, módszereket, modelleket, ahol a műveleteket a második világ fegyvertára segítségével végezzük. A megismerés iparszerű tudománya ez, amelynek saját létmódja és saját természettörvényei vannak. Egy kifejezésnek itt már nem elég „alkalmasnak” lennie, mint a második világban: az objektivitásra valótörekvés miatt pontos, egyértelmű, jól definiált terminus technicusokra, szakszavakra van szükség.

Minden, ami az információval kapcsolatos, emiatt egyre nagyobb téttel bír. Ha az információnak már a 17. században hálózatszerűen szerveződő és növekvő három világát láttuk, akkor mit gondoljunk a 21. századról? (Olvassuk el az ’információs társadalom’, ’információs forradalom’, ’információs korszak’, ’információrobbanás’ szócikkeket, és akkor most nem kell leírást adni róla). Egy olyan világban, ahol az információ jelenségcsaládja az első világnak egyre nagyobb részét teszi ki, s az információs kultúra, minden rekvizitumával mindenhová elér, a változást a második világban is hatalmasra duzzadó fogalmi apparátus igyekszik követni. Emiatt a második és a harmadik világ között is rendkívül élénk a mozgás, mert az érintettek az ismeretek azonnali objektívvé tételére törekszenek.

Az információs jelenségcsalád ugyanakkor nemcsak tárgy, amivel foglalkozunk: ennek az információs univerzumnak a bolygói, a szavak maguk az eszközök is, amellyel a vizsgálat folyik. Ez a kettős szerep kölcsönöz különös tétet annak, hogy ne csak részletgazdagon megismerjük az első és második világot, hanem mindezt a harmadik világban végrehajtott fogalomtisztázással és rendszerezéssel tegyük.

Szó-kalauzunk különös, rendhagyó Informatorium tehát: egyszerre igyekszik mindhárom világba behatolni.